Társadalomkritika

Néha nagyon unom a várost és azt, hogy képtelenség gyalog bárhová is eljutni (hacsak nem öngyilkosságot akarunk elkövetni). Hogy nincs egy park, ahol tudnék sétálni (kívéve az Amerikai Egyetem komplexumát, de az sem nevezhető parknak), netán csak bóklászni a városban anélkül, hogy percenként dudáljon rám egy szakadt, roncs autó, hogy "taxi", illetve, hogy a járdán ne parkoljon cuncimókus böszme mercijével - és mivel csakis ott tud parkolni, én meg nem férek el, ezért az úttesten kell közlekedjek, ahol egyenesen érvénybe lép az első állítás, miszerint öngyilkosságot követek ezzel el. A megoldás: otthon kell maradni.

A hétvégén böngésztem a neten (sikertelenül), hogy mégis hol tudnék sétálni Bejrúton kívül. Rengeteg szállodát dobott ki nekem a keresőprogram, de igazán használható információt aligha. Pedig tudom, hogy lehet kirándulni, hiszen jártunk Giovival mi egy szervezett túracsoporttal, de felhagytunk vele, mert hiába volt a találkozó reggel hétkor, rendszeresen fél tíz körül indultunk el, mert senki nem tartja itt be a megadott időpontokat. És mi ezt (is) nagyon unjuk. Továbbá a csapat elég amatőr társaságból állt, amely ugyanúgy szemetelt a zöldövezetben, hangosan kiabált a barlangban (így megzavarva a denevéreket és egyéb kis élőlényt, ami csak nyugalomra vágyott), hogy a hiányos felszereltségről ne is beszéljek, amivel jelentősen lelassították a kirándulás menetét.

Fő a biztonság...

Tehát a neten böngészésem...és mire leltem! Egy igazán nagyszerűen megírt libanoni társadalomkritikára, amit maga egy libanoni írt! Meg kell hagyjam, hogy nagyon kemény szavakkal illeti a honfitársait, meg van is benne ellentmondás, de sok gondolatával azonosulni tudtam.

Szidja a közlekedést, a felső tízezret (a mrattar-t), ami leginkább a haborúból gazdagodott meg és legalább olyan iskolázatlan, mint amennyi pénze van; szidja a nőket, ahogy festik magukat és amiként öltözködnek, valamint azt, hogy állandóan kritizálják egymást (ebben nagyonis van valami! Engem óvatosságra intettek, amikor ideérkeztem: ne barátkozz helyi nővel! És akarva-akaratlanul, betartottam. Van ugyan libanoni barátnom (egy), akit igen kedvelek, de ő is mesélt nekem már ezt-azt, hogy miként csapták őt be "barátnők" és, hogy miként értek véget a röpke barátságuk. Tény az, hogy magam is hallom gyakran a kávézóban csattogni a viperanyelvüket és bizony nem vágyom velük megismerkedni.)  

A blogger szidja a beszédstílusukat is, leginkább a nyelvhasználatot. Persze, rendkívül büszkék arra, hogy a bejrúti többsége "többnyelvű", de immáron tapasztalatból írom azt, hogy igen kevesen vannak azok, akik tényleg helyesen beszélnek idegen nyelvet. Leginkább keverik az egészet, akár a maszlagot. Éppen azon a nyelven mondják ki az adott szót, amin tudják. Így lesz az, hogy simán hallhatunk olyan párbeszédet, ami angolul kezdődik, folytatódik libanoni dialektusban (és nem arabul még mielőtt bárki azt hinné, hogy itt azt beszélik!) és néha egy-egy francia szó is elhangzik. Nekem ez az egyik halálom.

Voltaképpen mindent és mindenkit szid. A rendőröket, a libanoni anyukákat, akik nem nevelik a gyerekeket, hanem a filippinó cselédre hagyják, a politikát... egyszóval: mindent. Elég velős a cikk, de ismétlem: sok igazság van benne. 

Aztán itt van a "Jótevő herceg felesége" (2. számú link), aki szintén egyszerre szereti és gyűlöli Bejrútot - és itt titokban megjegyzem, hogy Palesztínához hasonlítja az országot, ami a helyiek számára vérigsértő dolog, ugyanis a libanoniak mérhetetlenül lenézik a palesztínokat...is.

Mit is szeret benne? A változatosságot. Lehet így is nevezni a dolgokat; én inkább azt mondom, hogy itt minden lehetséges. Semmi nem akadály. Jogosítvány kell? Mennyit adsz érte? Micsoda? Vizsgázni akarsz? Te hülye európai! vagy Én sosem mennék hozzá egy szírhez! Sőt, hozzá sem szólok. Hogy miért? Hát mert szír! Hogy mondod? Nem, mi nyitottak vagyunk. Ez az ország a Kelet Svájca! Ja, a szemét az utcán... az nem számít. Micsoda? Bevándorlás? Az más. Ide szír, palesztín, zsidó, szaudi ne tegye be a lábát.

Bizonyára túlzásnak tűnik a két fenti állítás, de mindkettőnek tanúja voltam, ezért írom le. Leszögezem: nincs véleményem a dologról, hiszen ez itt egy merőben más mentalitás, mint az enyémé. Annak viszont örülök, hogy nem ide születtem és, hogy bármikor elmehetek. Annak is nagyon örülök, és hálás vagyok a sorsnak, hogy megtapasztalhatom ezen ország kultúráját és, hogy bizony a kulisszák mögé is tekinthetek.

No, de miért it utálja akkor a hercegnő Bejrútot? Leginkább azért, mert nem akarja, hogy a gyerekei felemás nyelven beszéljenek (bingo!), valamint nem szereti ezt a libanoni felsőbbrendűséget, amit már gyerekkorban belenevelnek a helyiekbe (ebben is van valami). Sorait igen durván zárja: Bejrút... a k* anyád!

Én mondjuk, ilyen szélsőségbe sem bocsátkozom.

"It’s miserable being a refugee in Lebanon."

Avagy, "Libanonban menekültnek lenni nyomorúságos dolog". Írja a dailystar libanoni angol nyelvű újság egyik cikke. Szeretem ezt az online újságot, mert relatíve szókimondó és tárgyilagos. 

Jó kezdeményézesének tartom azt, hogy egy libanoni riporternő dokumentumfilmet készített több, libanonban regisztrált szír női menekülttel. Ezzel kíván tükröt tartani a társadalmának, hogy mégis miként vélekednek róluk ezen nők. Itt van pl. a 27 éves Afraa sorsa, aki diákként él jelenleg Bejrútban: egy kis lakást bérel ötödmagával, csupa szírrel. Nemigen barátkozik libanoniakkal, mert többször érte őt sértés a származását illetően. De itt van még két nagyon fiatal anyuka sorsa (21 és 22 évesek), akiknek mindennapi küzdelmet jelent eltartani a gyerekeküket az ideiglenesen felállított menekülttáborban, hiszen segélyt/segítséget nemigen kapnak és munkát sem tudnak vállalni. Nemcsak azért, mert nincs kire hagyni a gyerekeket, hanem azért is, mert nem alkalmaznák őket sehol. És így tovább...

A dokumentukfilmet tavaly októberben mutatták be, sajnos a youtube-on még nem érhető el. Viszont Carol Mansour több dokumentumfilme nézhető (akinek van rá ideje és érdekli, melegen ajánlom); elszántan harcol a női jogokért, egyenjogúságért (ami itt egy nem létező fogalom) és filmjei kiváló betekintést nyújtanak a libanoni női társadalomba valamint arra, hogy hiába is születnek és élnek Libanonban, a leány gyermekek nem kapnak állampolgárságot az anyjuk után. Csakis az apa számít.

No de ebbe most nem megyek bele, hiszen már egyszer kifejtettem a témát, másrészt méteres hosszúságú lenne a blogbejegyzés. Zárom is soraim azzal, hogy én miben szeretem Bejrútot és miben nem:

• Szeretem a rengeteg éttermet, ami a városban található és azt, hogy kiváló a zöldség/gyümölcs minősége. Szeretem a helyi bort és az olívaolajat. Szeretem azt, hogy bárhova is megyek, mindenütt ott van a történelem nyoma. Szeretem azt, hogy sok jó emberrel ismerkedhettem meg (javarészt külföldiek ugyan) és azt, hogy kiváló orvosokkal hozott össze a sors (nem úgy, mint otthon). 
• Nem szeretem a koszt, a mocskot és a piszkot, ami itt van. Nem szeretem azt, hogy sokuk udvariatlan és hangos. Hogy semmilyen szabályt nem tartanak be. Hogy pontatlanok és rendezetlenek. Nem szeretem az állandó politikai bizonytalanságot és a merényleteket. Egyszóval, irtózom a káosztól.

Hát ennyit erről. Mára. 

_

1, A kapcsolodó blogbejegyzés (angolul)

http://www.beirutnightlife.com/featured/la-wlooo-ten-things-i-hate-about-lebanon/comment-page-3/

2, Női szemmel - "Gyűlölöm és szeretem Bejrútot" (angolul)

http://levantwoman25.wordpress.com/2013/12/28/i-love-beirut-i-hate-beirut/

3, Menekült szemmel (angolul)

http://www.dailystar.com.lb/Culture/Film/2013/Oct-07/233735-miserable-and-unwelcome-in-lebanon.ashx#axzz2yDnuZxJh

4, Mindent a nemzetért - Caroline Mansour rövid filmje a női jogokért

https://www.youtube.com/watch?v=VrxBEpIqju8