Három hét toszkán körút után azt hittem, hogy nehezen állok majd vissza a bejrúti valósághoz. Legnagyobb meglepetésemre nem is annyira. Talán azért mert a terhesség hatodik hónapjában már mindent a szívalakú, bugyirószaszín, flitteres szemüvegemen keresztül látok. Az életiramam leginkább egy lajháréhoz hasonló, és az intellektusom (úgy hiszem, hogy valaha volt) vegetatív állapotban él tovább. Azon vettem magam észre, hogy akár egy teljes órán át tudom bámulni a semmit és bizony jól elvagyok a gondolataimban, amelyek általában nem az atommaghasadással kapcsolatosak. Ezt az állapotot hívják állítólag "nesting"-nek, azaz fészek lerakásnak. Ezzel is okosabb lettem. Én inkább annak a kontjára akartam ezt az állapotot írni, hogy már több mint egy éve nem dolgozom, minimális a szellemi input a mindennapjaimban és egész egyszerűen ellustultam. Talán ez is hozzátartozik a dologhoz.
Tehát vasárnap megérkeztünk Bejrútba. Még aznap úgy döntöttünk, hogy elmegyünk kiságyat venni, babakocsit és általában azt, ami majd hamarosan kell. Így battyogtunk el a Centerpoint nevű boltba, ahol alapvetően mindent kapni, jó áron: ruhát, sminket, csecsebecsét és van egy külön gyerekosztálya is, ami szerintem igen jó. A termékek Bangladesből jönnek és tényleg jutányos az áruk, ha Európával hasonlítom össze. És itt megismerkedtünk Musztafával, az eladóval. Szimpatikus, mosolygós és segítőkész eladó. Mindenben a rendelkezésünkre állt, látszott, hogy érti a dolgát és ismeri a termékeket. Javaslatot is tett, hogy mely termék közül vásároljunk leginkább és kiváltképp szimpatikus volt az számomra, hogy nem a legdrágábbat akarta ránktukmálni azonnal. Sőt, jelezte, hogy "by the way" - csak úgy mellékesen - a terméket leárazták, de elfelejtették feltüntetni a cimkén (ilyeneken nem érdemes meglepődni. Nagyon gyakran nem az az árkód szerepel a terméken ami, valamint a polcokra találomszerűen rendezik az árut. Így lesz az, hogy egy női dezodor helyett egy férfi borotválkozás utáni balzsamnak az árát fizettük, ami igen különböző lehet az eredetinek gondolt összegtől). Én szépen végigböngésztem a leárazott termékeket és így sikerült jelentős összeget spórolnunk (mégiscsak duplát veszünk mindenből).
A végén már nagyon untam a vásárlást bevallom őszinten; fáradt voltam, éhes és... jó, jó, az a bizonyos szemüveg, de annyira nem izgat fel, hogy most piros virágos a babakocsi vagy zöld faleveles. Legyen praktikus, könnyű, strapabíró és normális áron elérhető. Elérkezett a fizetés ideje a kasszánál és olybá tűnt, hogy szépen sorjába is vettek mindent. Távozás előtt leellenőriztük a blokkot és bizony a matracok lemaradtak (ha valaha Libanonba jönne bárki is, mindig ellenőrizze le a vásárlási blokkot!). Ahmed barátunknak nem sikerült azt bevinnie a gépbe. Nézem tovább és a két babazsák is lemaradt. Tehát ismét fizetünk a kasszánál és most úgy tűnik, hogy rendben lesz a dolog. Megadjuk a címünket, hogy másnap hova szállíthatják a termékeket, és mosolygósan bucsút veszünk Musztafától és Ahmedtől, a pénztárostól.
Ha már ott voltunk a nagy bevásárlóközpontban éhesen (és otthon egy szelet kenyér sem volt), úgy döntöttünk, hogy ott ebédelünk. Jólakottan mégegyszer megnéztem én azokat a blokkokat és feltűnt, hogy az egyiken valami furcsaság van: miért szerepel rajta kétszer a pelenkázóasztal? Abból csak egyet kértem. Giovanninak vörösödik a feje. Semmi gond, ő maradjon csak nyugodtan, visszamegyek a boltba és tisztázom a helyzetet. Először ugyan beadták nekem, hogy csak egyszeri árat fizettem, de az ÁFA miatt tüntetik fel kétszer. Jelzem, hogy akkor minden terméknek duplán kellene szerepelnie. Ahmedhez megyek immáron személyesen, aki kedélyesen bevallja, hogy ő kétszer számolta fel a pelenkázóasztalt, mertha két kiságy és két babakocsi, meg két matrac, akkor ő logikusan kigondolta azt, hogy két pelenkázóasztal is lesz, csak én arról már bizonyosan megfeledkeztem, és ő így megkönnyítette a helyzetemet! Tudja ő milyen a terhes nő, neki is van felesége, mindent hajlamosak elfejteni... hi hi hi! és szélesen mosolyog rám.
- Drága Ahmed! Nem, valóban csak egy asztal lesz. Kérlek sztornózd az összeget.
Csend.
- Mi a gond?
- Hát..., sztornó?
- Igen, üsd ki és add vissza kp-ben az összeget.
- Azt nem tehetem.
- Mégis miért?
- Mert sosem adunk vissza pénzt.
Legalább őszinte. Nem jött nekem elő mindenféle üzletszabályzattal és miegyébbel. Közben Giovi is megjött, mert már aggódott, hogy mi lett velem. Elmagyarázom neki a helyzetet - robbanásra készen áll. Egy dolgot tudni kell az én Giovimról: jobb nem felmérgesíteni. Átvettem a beszélgetés irányítását, kértem a főnököt (aki épp nem volt), elmagyaráztam Ahmednak és Musztafának, hogy ez így nem lesz jó, mert már így is több számlázási hibára hívtam fel a figyelmüket és most ráadásul ez is! Végülis találtunk egy közös kompromisszumot: novemberig levásárolhatom a pelenkázóasztal összegét. Nekem ez végülis megfelel, mert úgyis kell majd még oda visszajárnom.
Tehát ez volt vasárnap. Hétfőn egésznap vártam Musztafát, aki nem jött. Felhivattam a főbérlőmmel a boltot és a sokadig próbálkozás után végre sikerült a kedélyes eladómmal beszélni, aki közölte, hogy csak kedden jön, tizenegy egy dél között (apró kis részletekbe nem megyek bele, hogy márpedig igenis hétfőt mondott, reggel tizet, pont amikor orvoshoz kellett mennem és így óriási szívességet tett nekem a főbérlőm azzal, hogy ő várta a szállítmányt - persze, ő elvolt. Nadia az Édesanyám lehetne korban és itt nagyon jól elvolt nálunk, mert nézhette a kedvenc TV csatornáját. Tőle tudom a Szultán Szulejmán török szappanopera teljes történetét - így már érteni a vegetatív elmeállapotot?).
Eljön tehát a keddi nap. Musztafa sehol. És már délután kettő van. És itt már én is levettem a rozsaszín szemüvegemet. Sikerült a Centerpointot felhívnom (nekem is csak a sokadig kicsörgésre vették fel) és közölték velem, hogy Musztafa ma szabadságon van! Ez már nekem is sok volt és bevallom azt is, hogy nem hittem el. Szerintem az illető kollegának fogalma sem volt, hogy mit mondjon, kiabált egyet, hogy Musztafaaaaaaa!, amire nem jött válasz és akkor gondolta, hogy amaz biztosan holidéjezik. Kértem a főnököt. Legnagyobb meglepetésemre beszéltem is eggyel, nem is akárkivel: Antonioval. Ez ám az arab név! Antonio viszont egy szót nem tudott olaszul, sem egyéb más latin nyelven, csak ez a neve. Rendkívül udvarias volt és azonnal intézkedett. Nem túlzok: Musztafa félórán belül meg is érkezett (el is mentettem ennek az Antonionak a számát). Természetesen a barátom nem talált ide, hiába rajzoltunk neki külön térképet. Kimentem a "sarokra", így talált rám. Nem szöszölt egy pillanatig sem: megállította a forgalmat és simán szembejött azzal a főúton, hogy be tudjon hozzánk kanyarodni, szintén forgalommal szembe. Persze, ezen is csak én lepődtem meg. A helyieknek ez teljesen okés, amíg gyorsan intézi el vezető a manővert.
Innét már mondhatni sinen volt a dolog. A végén már csak aláírnom kellett az átvételi elismervényt, amin sehol sem találtam a nevem, mire Musztafa rábökött: Marcat Fcratc, Achrafieh.
Hogy miként sikerült így elírniuk valamint, hogy miből gondolták azt, hogy én a férjem nevét használom, azt nem tudom. Viszont most már értem, hogy miért nem talált ide. Elvégre Solymáron is nem egy Márta lakik...
No comments:
Post a Comment