Tibi bácsi pamutzoknija és a halawe

Baklawa és Halawa

Tudom-tudom, egyre kevesebbet írok. Az igazság az, hogy teljesen kezd tompulni az agyam (1), fáradékony lettem (2) és... gyönyörűséges izületi gyulladás alakult ki mindkét kézfejemben, ami fájdalmassá teszi nemcsak az írást, de akár még egy egyszerű könyvnek a tartását is (juhuuu! A terhesség árnyoldalai!).

Több mint 15 hónapnyi libanoni tartózkodás után, kialakítottam egy kis rutint (egyébként egészen megszoktam már itt élni. Igaz, hogy az első év a legnehezebb, utána már hozzászokik az ember). A rutinomhoz tartozik az, hogy heti egyszer elmegyek Dzsoni haveromhoz és elmajszolok egy manouche-t. Talán írtam már arról, hogy nincs jobb érzés annál, hogy betér a törzshelyére az ember, ahol nem is kell mondania, hogy mit szeretne, mert tudják. Ilyen törzshelyem volt pl. a Szamos kávézó a körúton, ahol már kérdés nélkül hozták ki a royal kávémat, valamint most Dzsoni, ahol az uborkás-paradicsomos manouche-ém már nem is kérdéses.
A Szamos kávézó igen hiányzik, be kell vallanom. Először egy udvarlóm vitt el oda (igen-igen, olyan is volt!), aztán ott ünnepeltük rendszeresen G. fogadott unokatestvéremmel a születésnapunkat, majd F.M. barátomat is odaráncigáltam találkára, míg végül ott tartottam francia magánleckéket és Noémi barátnőmmel meg amikor csak tud(t)unk, ott reggeliz(t)ünk.

Szóval Dzsoninál majszoltam az ebédemet, amikor megláttam egy, a Tibi bácsira emlékeztető férfit: Tibi bácsi egy egyetemi tanárom volt, akitől igen helyes sztorikat hallhattam a szegedi ifjúságát illetően. Az egyik ilyen történet az volt, hogy miként szedte fel a csajokat a Virág kávézóban.
Anno, megfelelő kapcsolatok révén sikerült neki pamutzoknit (!) beszereznie a szomszédos Jugoszláviából (midőn otthon mégcsak nejlonzoknit lehetett kapni... három színben: sötétbarna, szürke és fekete). Tibi bácsi kikérte a feketéjét a Virágban, kinézte az aznapi legszebb menyecskét és....felhúzta a nadrágja lábszárát! Imígyen kivillant a fehér pamutzokni, ami vonzó volt, mert amint írtam: kevesen engedhették meg maguknak, hogy ilyen luxuscikkel rendelkezzenek. A lányok hullottak, akárcsak a legyek.
No, Dzsoninál is egy Tibi bácsihoz hasonló Mahmud állt sorban és amíg várt, ő is ki-kivillantotta a fehér pamutzoknit amíg telefonált (nagyon lazán feltette az egyik lábát egy mérföldkőszerűségre). Erről a férfiről jutott eszembe egy röpke pillanatra a szegedi ifjúságom. és Tibi bácsi. Vele ugyan egy gond volt csupán: nem értette meg, hogy már nem fiatal és rendre kikezdett a diákjaival (ami szerintem elég gáz volt). De ugyanakkor neki köszönhetem azt, hogy megszerettem Kirkegaardot és a dandizmust, valamint az egyik diplomamunkám témáját.

Dzsoninál azért is jó ebédelni, mert ahogy nézek ki a fejemből (általános üres tekintete a terhes nőknek - állítólag "nesting"-nek hívják angolul, azaz "fészek lerakás"... hát nem tudom. Szerintem szimplán hülyülök a hormonoktól), úgy sok érdekes dologra figyel fel az ember. Pl. hogy új macska-generáció született (rengeteg kóbor cica van). Vagy, hogy Dzsoni újított a személyzeten és az étlapon. Az utóbbi azért jó, mert azon csiszolom nemcsak a libanoni arab tudásomat (jelzem, hogy olvasni minden további akadály nélkül tudok már - tapsvihar), hanem azért is, mert mindig felfedezek valami kulináris érdekességet.
A tegnapi a halaweh volt.
Ez nem más, mint a halva, amit én Erdélyből ismerek. Itt ugyan másképp néz ki, mint amaz, hiszen kenhető, nem olyan édes és meggyőződésem, hogy narancsvirággal ízesítik. Akárcsak a palacsintát a helyiek jól megkenik a kovászolatlan kenyerüket ezzel az édességgel és azt majszolják. Számomra nagyon édes, túlzottan is az, de itt alapvetően édesszájúak az emberek.

A halva az arab halawah/halwah/halweh-ből származik, aminek jelentése "édes" (libanoni dialektusban helwe/helo - ejtsd helué/helo). Alapvetően két típusú halva létezik: a liszt alapú és a magvakból készült halva. Ez utóbbit rendszeresen szezámmagból (tahini) készítik, de lehet más magok préseléséből is, példáúl napraforgóéból, tökmagból, vagy még lencséből is (attól halnék meg!).

Az alwadi az egyik legnépszerűbb libanoni, magvakkal kereskedő cég. Igen jó minőségű és közkedvelt.  

A levante-i  halawa szezámmagból készül és különböző módon ízesítik. Bár ezen ízesített édesség leginkább exportra megy, hiszen itt az egyszerűt, a natúrt szeretik inkább (legalábbis az eddigi tapasztalaim szerint). Lehet pisztáciás, mandulás vagy akár még csokoládés is (a volt főnököm, A. imádta a halvát! Volt, hogy együtt kanalaztuk. Őt nagyon kedveltem. Egyedüli normális főnököm - jelzem, a többi nő volt, egy kívétellel, de amaz sem volt normális férfi).

Senki nem tudja pontosan, hogy a tahini-alapú receptek honnét erednek, de a szájhagyomány szerint elsőként a görögök és törökök kezdtek préselt szezámmagalapú ételeket kreálni. A libanoni konyhának abszolút része a tahini, leginkább a hommos (humusz) krémben, amibe belekevernek ezt a tahinit (imádom, de ezt se bírja az emésztőrendszerem).
Sidonban (Bejrútról délre, kb, 40 km) van egy óriási gyár, ahol tahinit állítanak elő. A cég már többgeneráció óta működik. Valaha ökröket és lovakat használtak fel a magok őrléséhez, ma már természetesen a generátorok végzik ezt a "fizikai" munkát. Ahhoz, hogy egy kiló tahinit tudjanak előállítani, négy óra munka szükséges! Ezért nem is javaslom, hogy valaki kézzel álljon nek a saját szezámmag tésztájának elkészítséhez, mert abból még nem lesz halawa... rendkívül aprólékos és fárasztó egy munka. Nem beszélve a fizikai teherről, ami ezzel jár!
Természetesen ezen is megy itt a vita a Közel-Keleten, hogy kinek finomabb a halawaja (javaslom, hogy éppen azt dicsérjük, amerre járunk - Libanonban természetesen a libanoni halawa a legjobb, míg Palesztínában amaz). Mivel a halawa édes, ezért én is a desszert kategóriájába sorolnám, de sokan főételnek fogyasztják. Viszont igen érdekes az, hogy Egyiptomban ezt az "édes" masszát (lévén ez a jelentése) még szőrtelenítésre is használják! A bátor biokozmetika kedvelők elkészíthetik otthon maguknak, akár...:

Egyiptomi halawa gyanta

• 1/4 bögre víz
• 2 bögre cukor vagy méz
• 1/4 bögre citromlé

1. Keverjük el az összetevőket és forraljuk fel (folyamatosan kavarjuk).
2. Amikor mar aranybarnára kezd színesedni, akkor vegyük lejjebb a tüzet és kavarjunk csak tovább (türelem-türelem).
3. Amikor már szép barna lesz a massza, vegyük le a tűzről. 
4. Hagyjuk egy kicsit hűlni, de csak addig amíg még mindig folyékony. Próbatesztnek javaslom, hogy először egy gyantacsíkra kenjünk belőle, amit felviszünk a kívánt bőrterületre (óvatosan, nehogy megégjünk!) és azt húzzuk le. Ha tűrhető a hőmérséklet, akkor egyenesen a bőrre lehet vinni és a gyantacsíkkal lehúzni. 
5. Ha sokra sikerült a biogyanta, akkor érdemes egy műanyag dobozba átönteni, amíg folyékony - bármikor fel lehet melegíteni és újrahasználni.

Hajrá!

... és az ehető változat: 

• él kiló őrölt szezámmag
• 3/4 kk tengeri só
• fel kiló méz
• egyéb izesítő (pl. vanília, kardamon, stb)

1. Őröljük le a szezámmagot és a tengeri sót, amíg egy szép homogén masszát nem kapunk (szerintem meg lehet próbálni egy jó mixerrel).
2. Adjuk hozzá a mézet és a vaníliát (vagy más fűszert - ízlésfüggő). Spatulával keverjük meg, finoman.
3. Hűtsük le néhány órán át a hütőben, majd kanalazzuk vígan!