30 July, 2013 - Home, sweet home.

Nagyon jó dolog itthon lenni. 

Nemcsak azért mert használhatom a magyar billentyűzetet (gyengébbek kedvéért), hanem azért is mert jóformán a Béke-szigetén lakhatom közel hat hétig. Félreértés ne essék: nem tudjátok elképzelni, hogy mennyire jó dolog szabályosan és biztonságban közlekedni és leginkább csendben (igen, Budapest csendes város). Megszűntek a véget nem érő dudálások, az utcán lévő állandó kiabálás (akár verekedés) és az örökös katonai ellenőrzés. Most hat hétig magam lehetek. Strandolhatok kétrészes fürdőruhában. Hordhatok ujjatlan ruhát, járhatok szoknyában, sőt! még akár zenét is hallgathatok a BKV-n, mert tudom, hogy biztonságban vagyok. Véget nem érő bulikat csaphatok a barátaimmal és ihatok alkoholt. Táncolhatok. Sétálhatok az utcán este. Bármikor elhagyhatom az otthonom és nem kell biztonsági engedélyt kérnem rá. Sehol egy burkába bugyolált asszony. Ha zaszlót is látok, az a magyar, illetve a Sziget fesztivált hírdető lobogók. És még sorolhatnám...

Nem röstellem bevallani, hogy amikor átléptem az útlevélellenörző pontot a budapesti reptéren, le kellett üljek néhány percre. És sírtam. 

Sírtam a megkönnyebüléstől, hogy végre itthon vagyok. A saját környezetemben. Nem egy idegen vagyok, hanem egy magyar a saját hazájában, amit szeret. Végtelen boldogsággal tölt el az, hogy magyarul beszélnek körülöttem, hogy a Libriben 2+1 akció van, hogy Márai kötetet látok a polcokon (mégha közvetlen mellette valami úszónő szexbotrányairól szóló szenny van)... és, hogy a kutyáim háromszor futották körbe a házat, amikor először megláttak. 

Mindent magamba akarok szívni mielőtt még visszamennék, mert ezen elményekből és emlékekből kell majd, hogy "táplálkozzak" közel egy évig majd, amikor ugyanis ismét hazajövök.

Azt is bevallom, hogy nemigen gondolkoztam el azon, hogy az itthon töltött időm alatt bármit is írjak a blogon, ám "panasz" ért engem emiatt (persze, csupán jóindulatból). A mai bejegyzés szóljon tehát drága N. barátosnémnak, aki időközben megismerkedett Circus Maximus-szal, és remélem együtt olvassák majd ezentúl a blogomat...!

Tegnap töltöttem be az x. életévemet és csupán kiváncsiságból rákerestem a libanoni hírekre, hogy mégis mi történt odaát július 30-án? Csakhogy a korábbi bejegyzés közeli témájánál maradjunk : a nyolcadik emeletről "kiesett" egy nő, Bejrút belvárosában. Nagyon morbid humorral írhatnám azt is, hogy "haláli". A szörnyű dolog az, hogy ez relatíve megszokott dolog odaát. Mi több! Három videó készült a tragikus eseményről és ezt két állami TV leadta az esti híradóban! Akit érdekel, még a youtube-on is megnézheti (...). Hát senkinek nincs annyi jóérzése, hogy ilyet nem vetítünk le?! Egynek sem jutott eszébe, hogy segítsen azon az nőn? Hogy jó szóval bírja rá, hogy ne tegyen végzetes hibát?! Nem. Mert inkább forgatták a videót, hogy legyen min csámcsogni este, a vacsora közben. Persze, ezen sajnos már semmi meglepő nincsen. A magyar kereskedelmi adók talán másról szólnak? Aligha.

Ahogy olvasom tovább a híreket, magam is meglepődöm azon, hogy csupa "unalmas", vagyis megszokott dolgokról tájékozodom már csak : a szír határnál újabb erőszakos összecsapás (igen, lapozzunk...), Palesztin küldöttség Izraelben (jééé! mégis létezik ilyen ország?), a libanoni hadsereg élére meghosszabbították a jelenlegi vezető mandátumát...stb. 

És hirtelen belémhat a felismerés : a libanoniaknak tényleg hírértékű volt ennek a szerencsétlen fiatal nőnek a végzete, hiszen már belefáradtak az állandó, politika okozta fegyveres konfliktusokba.