A Lamartine örökség - I. rész

Alphonse de Lamartine

Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine, avagy Alphonse de Lamartine, 1790-ben született Mâconban, Franciországban. Az 1848-as forradalom lelkes tagja; ő a francia romanticizmus legnagyobb alakja. 1832-től beutazza a Közel-Keletet, Ciprust, Görögországot és... Libanont, a távoli kereszténység felkutatása végett. 

Lamartine költészetét alapvetően két nagyobb korszakra osztja az irodalomtörténet: a meditatív költészetre, valamint a vallási ihletségűre. 1830-ban kiadott egy verses kötetet, Költői és vallásos harmóniák címmel, amelynek egyes műveit Liszt Ferenc zenésített meg. A első nagy korszakából származik a következő vers, amit az egyik legszebbnek ítélnek meg: 

MAGÁNY

E nyájas hegytetőn, ez ódon tölgy tövében:

alkonyat idején gyakran merengek itt:

borús tekintetem végigszáll a vidéken,

s elnézem lenn a völgy változó képeit.

Kígyózva hömpölyög a folyó habos árja,

s a párás messzeség ködébe vész amott;

odább nyugodt vizét az alvó tó kitárja,

s ringatja kék egén az esti csillagot.

Az erdős ormokon, hol már a mély homály nő,

még búcsúsugarat villant az alkonyat;

foszló felhőiből kiszáll az éjkirálynő,

fehérre festve túl a messzi partokat.

És ekkor fönn a gót toronyból messzehangzó

dallam csendül; megáll a vándor és figyel,

amíg a falusi, áhitatos harangszó

egybesimul az est végső neszeivel.

De sivatag szivem közönyében nem ébred

e meghitt képeken se derű, se remény;

úgy nézem már csak a földet, mint egy kisértet:

nem éled a halott az élők melegén.

Sóvárgó két szemem ha dombról dombra rebben

s száll déltől északig, kelettől nyugatig,

hiába fürdik a hullámzó végtelenben:

számomra itt öröm már sehol sem lakik.

Mit ér nekem e völgy, e kunyhók és a várak?

Mind meddő váz csupán, kihunyt varázsa már.

Erdők, szirtek, folyók s ti hajdan kedves árnyak:

ha benne ő nem él, halott világ a táj.

Hajnalodjék a nap, vagy dőljön éjszakába:

egykedvűn követem, amerre íve tér:

ringassa fényes ég, vagy rejtse köd homálya:

olyan mindegy! Szivem tőle már mit se kér.

S repülnék véle bár pályája tág körében:

csak pusztaságot, űrt találna lenn szemem;

ragyoghat a világ fénye bolygó tüzében:

mindenség! kincseid nem kellenek nekem.

De túl szféráin, ott, hol az örök egekbe

amaz igazi nap árasztja sugarát,

mulandó testem unt porhüvelyét levetve

megláthatnám talán vágyaim csillagát.

És ott, az áhitott forráson ittasodva

meglelném újra a boldogságot s gyönyört

s az eszményt, akiért sóvárgok szomjuhozva,

s akinek a nevét nem ismeri a föld.

Auróra szekerén, ó álmaimnak álma,

miért is nem lehet száguldanom feléd!

Mért gyötrődjem tovább vak börtönömbe zárva?

Nincs hozzá több közöm, mert nem hazám a lét.

Midőn az őszi lomb lehull a száraz ágról,

zúdul az éji szél s vele száll az avar.

Fakó levél vagyok, lehulltam a világról:

sodorj el engem is, vad északi vihar!

Rónay György

A vallási ihlet nyomán utazott Jeruzsálembe, ahonnét sürgősen Bejrútba kellett tovamennie, ugyanis a lánya súlyosan lebetegedett és rövidesen elhunyt. A költő sosem dolgozta fel lányának tragikus halálát, és egyre inkább a vallásban keresett menedéket. 

DÁVID SÍRJA JERUZSÁLEMBEN
(Részlet)

A templom ott volt a magas
dombokon összedőlve, romban,
mint szétvert sasfészek, ahonnan
a levegőbe szállt a sas!
Láttam a várost is: fehér
hamutömeg lett, mit a szél
kavar fel és hord szerte innen;
s láttam a hajcsárt is, aki
karavánja szamarát Isten
lábai nyomán tereli.

A költő földjén elepedten
kutat hűs helyet a teve,
de saját árnya az egyetlen,
nincsen hol megpihennie;
Sziloé, hol eloltja szomját,
puszta verejték, mit a földhát
izzad magából a napon,
s az arab felvesz tenyerére
egy kis port, feltekint az égre
és így szól: Ez volt hát Sion!...
A régi fundamentumára
újabb templom helyeztetett,
annak meg roppant kupolája
alatt harmadik nyert helyet.
Megvénült mind a három Isten:
hitük a földre omla itten,
s mindig megújhodott idővel,
mint egy fatörzs, mely egyre hajt,
áttöri kérgét, s friss erővel
új ágat nevel, ifju gallyt.
Komlós Aladár

Lamartine bejrúti háza 

A költő 1832. szeptember 2-án érkezett meg Bejrútba. Ashrafiehben lakott, a keresztény negyedben - nem messze tőlünk, egy nagyon szép, korabeli "bejrutín" stílusú házban, ahogy itt mondják. Én kiváltképp szeretem ezen régi házakat. Sajnálom, hogy ma már sorra bontják le őket és helyettük óriási, égig érő több emeletes förtelmet húznak fel (mi is ilyenben lakunk - de legalább van áramunk és folyóvizünk). 

A neves francia írót tárt karokkal várták Libanonban (amikor még az irodalmat megbecsülték). Sőt, egyenesen "Emir Frangi", azaz Francia Emírnek (hercegnek) szólították. Lamartine eképpen emlékszik meg Bejrútról: «La ville occupe une gracieuse colline qui descend en pente douce vers la mer (…)» ("A város egy bájos dombon terül szét, amely lassú szögben dől el a tenger irányába (...)" .

Bejrútban luxus körülmények közt élt - számtalan ismerősei közt szerepelt Lady Stanhope és Bechir Emir is, akinél rövid ideig tartózkodot,  a számára berendezett különszobában, a beiteddine-i palotában. A róla elnevezett völgy - a Lamartine-völgy - a Bekaaban található. Lamartine-ról cédrust is neveztek el látogatása során. A fa 1960-ra teljesen kiszáradt és egy kortárs libanoni művész munkálta meg: a keresztre feszített, szenvedő Jézust ábrázolja a lélegzetelállító műalkotás. Ezen Lamartine-fa volt Csontváry modellje a híres Magányos Cédrus remekművéhez. 

A költő versben is megörökítette a cédrusok nagyságát A libanoni cédrusok kara c. versében: 

A libanoni cédrusok kara

Kinek fejünk fölött visz utja 
a szélnek mondd el, sasmadár, 
hogy gyökeretvert árbocunkra 
viharja mindhiába száll. 
Hiába zúg e légi zsarnok, 
tördelni mindhiába bajmog 
a karjainkat szerteszét! 
Csak rajta! Legvadabb csapatja 
csak álmainkat ringatgatja, 
s hajunkat szórva zeng zenét. 

Sziklán születtünk önmagunktul, 
istenkéz ültetett ide, 
sötétzöld büszke koszorúul 
állottunk Éden fölibe. 
S ha éve jő a vízözönnek, 
Ádám fiai idejönnek 
megmentő magasunk felé, 
s majd Ábrahám s a pátriárkák 
fánkból faragnak szekrényt, bárkát: 
faház a vándor istené. 

S midőn fogságban sínylett törzsük 
ismét Hermon csúcsára lát, 
szent szálainkkal mi födözzük 
Salamon fényes templomát; 
s midőn egy Ige majd testté lesz, 
s midőn e test keresztfán vérez, 
s ott égi szent atyjára vall, 
e bús magasztos áldozatnál, 
ennél is águnk lessz az oltár: 
a kereszt rólunk lesz a galy. 

S csodák emlékét üdvözölni 
sok komoly zarándokcsapat 
fog attólfogva hozzánkjönni 
s törzsünkre nyomják ajkukat; 
a szentek, költők és a bölcsek 
lombunk zúgását lesni jönnek, 
mely mint a vízesés nesze; 
s jövendőmondó árnyunk alján 
fakad belőlük legszebb dal tán, 
csodásan mint e lombzene. 
Babits Mihály

Lamartine még összesen öt hónapot töltött Libanonban. A magány és a gyász egyre jobban elhatalmasodik rajta: Baalbeck-on keresztül a damaszkuszi útra tér és átlépi a szír határt. 1833-ban hagyja el Libanont. 

*
1, Lamartin Jeruzsálem és Libanon c. utazási napljóából töredék (a Szentek Völgyéről)
http://epa.oszk.hu/02100/02198/00003/pdf/Tudomanytar_03_1834_224-229.pdf

2, Cédrusok és ligetek - tanulmány Csontváry alkotásaihoz
http://www.csontvary.com/cedrusok-es-ligetek