Kezdjük rögvest azzal, hogy tériszonyom van.
Al Akoura (lenn) - 2000m |
Sebaj, mondtam én, úgyis van egy másik program aznap, ami Jbeiltől nincsen messze. Oda mehetünk. Nézem is a programot... aham, barlangtúra. Az jó! Nem is tűnik nehéznek. Befizetünk arra!
Giovanni nem lelkesedett annyira, mert ő már eltervezte a kis koponyájában, hogy nagyot sétál és utána valami helyi étteremben megvacsorázik (akkor még nem tudta, hogy erre nincs lehetőség. Én sem, de erősen gyanítottam, hogy nem lesz).
Vasárnap reggel hatkor keltünk, hogy odérjünk időben a hét órai gyülekezőre. Magyar(narzsil) pontossággal, ott voltunk 6.57-kor.
És itt most nem fecsérlem a szót, mert nagyjábból ötször kaptam agyvérzést, amikor még fél nyockor sem indultunk el. Hanem szépen mindenkit bevártunk ("mert az egyiptomiak ilyenek..." - igen ám, de egyrészt a libanoniak is simán belibbentek háromnegyed nyolckor, másrészt meg az egyiptomiaknak nyolc órát mondtak a találkozóra! Tehát kérdem én : kinek nincs időérzéke???)
Csodával határos módon (és én minden ötödik percben fel akartam állni, hogy márpedig nem várok tovább), sikerült 8.20-kor elindultunk. Megálltunk reggelizni (saját költségen). Én egy jó kis manouche-t nyomtam be a fejembe (meleg kovászolatlan kenyér, amit ízlés szerint töltenek meg. Én olvasztott sajtot kértem rá), míg Giovanni három csokis párnát evett meg (kell az energia ugyebár...).
Innét tovamentünk Al Akoura-ig, ami csupán 68km-re van Bejrúttól, Byblosszal van egymagasságban, attól Keletre. Ez a kicsiny település a Mount Lebanon lábánál található (bár már 1200m magasságában) és többnyire síita lakta település. A hezbollah kitűzött zászlaján kívül, igyekeztem megérteni, hogy miből élnek itt meg az emberek (további információért lásd a Zászlók, szajhák, partizánok c. korábbi bejegyzésemet). Szölőtermesztés nincsen, bár szerintem megélne. Ellenben, amerre a szem ellát, almafák ültetvénye látható (hazafele jövet vettem is két és fél kiló almát egy utcaszéli árusnál).
![]() |
Csodás kis panorámás felvétel - kéretik dicsérni! A falu a völgyben látható |
És most egy pillanatra álljunk meg. Hogy miért is maradna meg a szőlő? Közhiedelemmel ellentétében, a szőlő igenis (fajtól függ gondolom) megmarad még 2000 méter magasságban (Giovanni nem hitt nekem, de láttunk is vadszőlőt az egyik barlang bejáratánál). Épp olvasom, hogy az átalános felmelegedés miatt, több termelőnek (Franciaország, Argentína) át kellett ültetnie a tőkéit jóval magassabbra (konkrétan 2000m).
Itt sokkal inkább arról van szó, hogy mivel síita lakta település, ezért nincs borkultúra. Sajnálom, mert kiváló minőségű lehetne, és a gazdaságuk is fellendülne. Attól, hogy még termelik, nem jelenti azt, hogy egy teljes falu alkoholista lesz (bár..., ki tudja).
A túra tartogatott magában némi veszélyt. Átgondoltam, hogy megírjam-e vagy sem, de úgy döntöttem, hogy megteszem, mert hűen tartom magamat ahhoz, hogy mindig az igazat vallom. Két szín létezik számomra: a fekete és a fehér. Mindig nyiltan és őszintén. Ez a mottóm (sok gondot is okozok magamnak ezzel).
Amikor megérkeztünk a hegy lábához és kezdtünk magunkra ölteni a túrafelszerelést, előjött a szinte semmiből 6-8 felfegyverkezett férfi, símaszkban. Az egyik épp akkor tett el egy nagyjábból 20cm hosszú kést. A hegy oldalába egy lépcsőt vájtak valaha ki, ami egy ortodox kicsiny templomhoz vezet. Nem volt semmi más ott. Hát onnét jöttek ezek a férfiak. Nem tudom, hogy mit tettek vagy mire készültek éppen (bár szerintem már túl voltak a dolgon), de nem is akarom tudni.
Arról még nem írtam, hogy Libanonban gyakori a görög katolikus partiarkák elrablása és kivégzése. Nem akarom tudni, hogy kik voltak ezek a férfiak, de nem lepődnék meg azon, ha balsejtelmeim beigazolódnának. A legnagyobb szerencsémre a csoportban volt egy kendős fiatal lány és rajtunk kívül csakis libanoni. Engem rendszeresen örménynek néznek a helyiek, de a probléma elkerülése végett én sem "vettem róluk tudomást" és viselkedésben követtem a többieket. Nem kerestem a szemkontaktust és úgy tettem, mintha a jelenlétük teljesen normális lenne.
De állítom, hogy a levegő megfagyott egy bő öt percre. Őszintén hiszem azt, hogy akár tragédiába is torkolódhatott volna a dolog.
Amikor már a hegyet másztuk, rákérdeztem az egyik túravezetőnél, hogy ezek a férfiak mégis kik lehettek? Hümmögött-hammogott, hogy ne aggódjak, ezek az állam katonái voltak. Simaszkkal? Késekkel? Aligha...
De úgy tettem, mintha elhittem volna.
A fenti eset is bizonyítja azt, hogy Libanon sehol sem biztonságos. Bármikor, bármi megtörténhet. Az ilyen típusú élmények nem fehér embernek valók... És, ahogy mindig mondtam, ezek olyan élmények, amelyek nagyon mélyen belevésődnek az ember emlékezetébe és egy életre megváltozik tőle. Nem feltétlenül jó irányba.
És térjünk vissza a hegymászásra.
Én sose csináltam ezt korábban és, amint írtam a bejegyzés elején, nem is tudtam, hogy mire vállalkozom. Persze, jártam már hegyeken: a Dolomitoknál, az Alpoknál és a gyönyörű erdélyi fogarasi havasoknál, de mindig csak túráztam. Nem kellett se kötelet, se különböző biztonsági dolgokat aggatnom magamra. És főleg nem választott el egy szakadék az alattam lévő platformtól... rendesen féltem.
Itt féltem rendesen...alattam a semmi. |
Az egyik idegenvezető mondta, hogy nem hiszi el, hogy tériszonyom van, olyan agilisan és fegyelmezetten mászom a hegyet. Közöltem vele, hogy "túlélő üzemmódba" kapcsoltam be az agyamat (ahogy az kellett is már a túra legelején ugyebár...). A másik dolog az, hogy itt a fegyelmezettség teljes hiánya mutatkozik meg az embereknél. Ez komolyan megkülönböztet tőlük. Egyrészt nem sportolnak (és már aki sportol, az fegyelmezett) - ez abszolút meglátszott a hiányos felszereltségükön és az állóképességükön. Másrészt, fegyelmezetlenségük abban rívott ki igazán, amikor bejutottunk a hegy belsejébe, a barlangba (védősisakkal), szószerint a lányok sivítottak, míg a férfiak elkezdtek hangosan tapsolni és üvölteni azt, hogy "we like to climb it, climb it...!"*, ezze utánozva a nagyon förtelmes '90-es évekbeli, "I like to move it, move it"*c. számot.
Engem ez elszomorított mert azontúl, hogy megzavarták a kis alvó denevéreket, visszhangzott minden és egyáltalán nem lehetett élvezni a természet adta csendet, nyugalmat. Nem beszélve arról, hogy összpontosítani kellett a mászáshoz, mert bizony csupa amatőrből állt a csoport. Én csakis az állóképességemnek köszönhetem, hogy karcolás nélkül megúsztam. Giovanni (és sokan mások) komolyan lehorzsolták magukat, illetve szószerint kiütötték magukat. Az autóban, visszafelé a társaság nagy többsége bealudt és úgy kellett hazarángatni őket, illetve ki az autóból. Állni nem tudtak már.
A barlangrendszer nagyon szép volt! Alapvetően még megmaradt természetesnek, bár ez rohamosan változik amiatt, hogy csupa fogalmatlan kiránduló látogatja meg. Nekem kellett őket felvilágosítanam arról, hogy nehogy hozzáérjenek a sztalagtitákhoz és a sztalagmitákhoz mert azzal megáll a természetes növekedési folyamat! Ezt nem értette meg a többség. A szomorú dolog ebben, hogy ismét engem néztek hülyének, hogy nehogy már azért mert hozzáérnek ahhoz az apró kis kiálló nedves sziklacsonkhoz, akkor megálljon a világ!
Úgy hiszem, hogy itt használom helyesen Gáborom kiváló jelzőjét, amikor azt mondom ezekről az emberekról, hogy "fogalmatlanok".
Ami még gyönyörű volt a barlangrendszerben az az volt, hogy a mennyezet szószerint csillogott akár az éj. Én gyakran lemaradtam, hogy élvezzem a látványt. Apró ásványoknak köszönhetően olyan foszforeszkáló fény áradt, hogy elállt a lélegzetem tőle! Ha vette az ember a fáradtságot, hogy lássa is milyen szép a természet, egészen káprázatos látványba részesülhetett.
Megfigyeltem azt is, hogy minden bizonnyal sok-sok évvel ezelőtt a barlangrenszer lakott terület lehetett. Gondolom, hogy ide (is) menekülhettek fel a falvakból az üldözött keresztények, mert egyértelmű emberi kéz által vájt tartókat lehetett felfedezni az "ösvény" mentén. Hogy ezek most vallási rítúsokat szolgáltak vagy egyszerű tárolók voltak (pl. fűszereknek, lisztnek), azt nem tudom. A sejtésemet beigazolta az is, hogy a földön találtam egy nagyjábból 7cm hosszú és 4cm széles megmunkált követ. Amit mások megtapostak, azt én felvettem és szemügyre vettem. Egyértelműen egy vésett munka volt: egy orrt ábrázolt és látni lehetett a felsőajak részt is. Csakis Giovanninak mutattam meg a kincsemet, más úgysem értékelte volna vagy értette volna meg más. A tárgyat nem vágtam zsebre (hiszen látták, ahogy szemügyre vettem), bár nálam jobb helyen lenne, mint a barlangban. Egy kiesett helyre óvatosan elhelyeztem abban bízva, hogy egyszer majd, valamikor, régészek találnak rá és megszámozzák, hogy a múzeumi leltárba kerüljék.
A barlangtúra végén egy utolsó komoly kaland várt ránk: át kellett vágni egy nagyjábból 10m hosszú, masfél méter mély, 6-7 fokos vízben. Egyedül nekem volt vízálló felszerelésem (ami így is beázott a nagymennyiségű víztől). Szószerint elmerültünk benne. Természetesen ezen élményt is végig sikítás követte.
Giovanni reszketett a hidegtől (bár ő is rendesen felöltözött) és nagyon áldotta az eszemet, hogy berakattam vele váltóruhát az autóba. Itthon elmerült a forró fürdőbe, teát és C-vitamint reklamált (már halni készült).
Én tényleg nem tudom, hogy miként gondolták, hogy ilyen túrán vezetnek végig csupa alkalmatlan embert? Miért nem szolgáltatnak vízhatlan overált, amit bérelni lehet? Tudjátok, az a gumicsizmával beépített overál. Én még most is csodálkozom azon, hogy mennyire felkészületlen volt az egész szervezés...
Persze, nagyon örülök, hogy megjártuk és egyben nagyon büszke vagyok magamra, hogy végigcsináltam, de hát... pffff! Nem biztos, hogy nekivágnék ismét!
***
1, "we like to climb it, climb it...!", azaz "élvezzük a mászást" és "I like to move it, move it" "élvezem a mozgást" (az utóbbinak lehet félreérthető jelentése is...)
A borzalmas szám (youtube):
No comments:
Post a Comment