... avagy: annyira egy utálatos egy hely! De az angol obnoxious-re a következőt találtam még: kellemetlen, visszataszító, hányadék... g*ci (az utóbbit az angol-magyar dictzone online szótár hozza fel). Hát eképpen nyilatkozott ma a szudáni barátnőm Libanonról (és akárnyhányszor leírom azt, hogy "szudáni" eszembejut a volt főnököm, aki fajgyülőlet vádjával mószerolt be. No comment).
Én személyszerint nem mennék ilyen messzemenő következtetésekbe (csupán azért mert engem korántsem olyan bánásmódban részesítenek, mint az afrikai lányokat), de meg kell hagyni, hogy néha tényleg nehéz Libanonban élni.
A mai napom is a hagyományos taxi vadászattal kezdődött: kilenc hónapja már, hogy napjában kétszer jön házhoz a taxi. Még mindig nem sikerült megjegyezniük a címet. Ha a férjemért jönnek, a ház előtt vannak, ha értem, akkor már borul a logika. Talán azért mert én csak heti kétszer használom a szolgáltatást (jelzem: céges taxi). Mindig ugyanazt kell ismételjem: a Hotel Alexandre-tól egyenesen a főúton fel, jobbkéz felöl lesz a maronita templom és az első balkéz felöli utcánál behajtani, a volt Razallah benzinkútnál. Na most a mai Ahmedünk mit csinált? Nyugodtan várt a Hotel Alexandre előtt, mert ő nem ismeri a környéket, nem tudja hol van az a Razallah és egyébként is hagyjuk őt békén. Természetesen ő nem szólt volna egy pillanatig sem, hogy nem ott vár, ahol kellene (az, hogy elkések miatta, az baromira nem érdekli őt). Miután saját kontomra felhívhattam kétszer is a társaságot, végre méltóztatott Ahmed is a főutcán felvezetni. Ekkor leállítottam a kocsit, kinyitottam az ajtót és közöltem vele, hogy én volnék az ügyfél (mert számomra nem volna egyértelmű, ha csak úgy beül valaki az autóba).
-Marhaba !!!!! MARHABA!!!!! (azaz, jó napot arabul - a keresztények inkább bonjour-ral köszönnek) - üvölti nekem a soffőr és elkezd ordenáré módon kiabálni velem, hogy ő nem tudja, mi az a Razallah station (annyit értettem arabul) és közben folytatta, hogy marhaba!!!, ezzel jelezvén, hogy mekkora egy bunkó vagyok, hogy nem köszöntem. Amikor végre levegőhöz jutott a nagyjábból egy perces fröcsögése után, közöltem vele, hogy velem nem üvöltözik, különben hívom a központot és bepanaszolom.
- Yallah, yallah!!!! (rajta!) - no english! - magyaráz és üvölt.
Fel is hívtam a központot és bepanaszoltam. Érdekes módon annyira azért értett angolul, hogy azonnal hívta ő is a dispatcher számát, hogy mégis mit akar a madmazell? (még mindig üvöltözve)
Természetesen, akárcsak a jó focistáknál, csak ekkor kezdődött el igazán a performansz, mert hirtelen állította, hogy ő bizony időben ott volt a Razallah station-nél, nem érti, hogy miért vagyok ilyen ellenszenves vele és ő nem kiabált soha. Még az english is ment neki...
Mindegy. Lepergett. Egyszerűen nem méltattam válaszra, fizettem és kiugrottam a taxiból, amikor már közel voltam a célhoz. A számát elmentettem és külön kérem majd, hogy ő nem jöhet értem (ismét jelzem: céges taxiról van szó).
Eltelik néhány óra és találkozom az albán szomszédasszonyommal (ne feledjük, hogy fajgyülölő vagyok). Megkávézunk is elkisérem a ruhaboltba, ahol néhány hete vett egy ruhát. Ám csak otthon vette észre, hogy bizony, az alját kiégették (amolyan keleties, hosszú elegáns muszlim ruha). Természetesen ment a huza-vona az eladóval, aki szintén hirtelen már nem is tudott más nyelvet az arabon kívül, ám amikor eladta, akkor folyékonyan beszélt angolul és franciául. V. kitartó: a ruhát megjavítják. Hát ezért mentünk most vissza.
Amíg V. válogat, feltűnik nekem az, hogy a másik eladó suttyomban veszi elő valahol hátulról a ruhát és már be is tuszkolta a papírtáskába.
- Stop. - mondom én. - Szeretném megnézni a javítást.
És érdekes módon "semmi szükség nincsen rá", mert szépen rendbe hozták.
- Elhiszem, de látni akarom.
V. elég hamar kiismert és látta a tekintetemből, hogy kiszúrtam egy disznóságot. De még mekkorát! Ahogy veszem ki a ruhát a tasakból, látom, hogy nemcsak egy hatalmas filc nyoma csúfítja el az egész ruhát, de pecsétes is lett és az egyik díszköve kettétört!
Az elméletem: időközben azt a ruhát valaki hordta.
Az ő elméletük: V. már így vette.
Bíííííp... rossz válasz: vele voltam és a ruhát lefényképeztük a vételnél. Egyértelműen hiányzik róla a filc és a pecsétnyomok.
És igen, van bőr a pofájukon.
Nem akarjátok megtudni azt, hogy milyen jelenetet adtam nekik le. Nem tűröm az alattomosságot. Legyen gerinced és valld be, hogy gond van az áruval!
Nagyon komoly összecsapásom volt ismét a libanoni nőkkel, akik arabul üvöltöttek vissza (ha netán elfelejtettük volna: két perccel korábban még franciául beszéltem velük és tökéletesen értették), mire az egyik ott tartozkodó félmeztelen, hatvan év körüli vén tehénnek volt pofája beszólni, hogy sokat fecsegek!
Vérben úszott a szemem. Az egyik neuron jelezte, hogy "üss", míg a másik, hogy "röhögj a pofájába és alázd be". A második mellett döntöttem. Nem vagyok rá büszke, de sajnos mesterien tudom űzni a vérigsértést és alázást. Nem kell nálam kihúzni a gyufát (V. remegett az idegességtől - bár attól védje meg őket az Isten, hogy ellátja a dolgukat albánul...)
Nem megyek bele a részletekbe de elértem azt, hogy szombatra mehet V. a ruháért, amit állítólag a tisztitóba visznek azonnal.
Engem ezek a dolgok leszívnak. Egyszerűen nem értem, hogy minek jó az, ha az ember bunkó? Nem érti meg a hülyéje, hogy mennyire árt az üzletnek és az országnak? És nem ez az első alkalom.
A libanoni nők szörnyűek. Én nem szeretem őket. És most már értem azt, hogy az itteni expat-ok miért nem barátkoznak velük. Tényleg értem. És valahol még S. barátnőmet is megértem, amikor azt írja, hogy ez a hely egy such an obnoxious place...!
No comments:
Post a Comment