Ehhez nem kell mojito...

Ezen kis bejegyzésemet drága V. baratosnémnak dedikálom, mert igen megtetszett a hozzászólása a Gyilkos mojito c. irományomhoz! Be szeretném bizonyítani azt, hogy képes vagyok irodalomról és történelemről csevegni józan állapotban is. Nyilván, ehhez nem fért kétség, hogy erre (is) képes vagyok, csakhogy a nagy különbség a két tudati állapot közt az, hogy míg józan vagyok, tudom, hogy hol van az audienciám tűrőhatára, míg ittas állapotban nem tudom ezt felmérni.

Köztudott, hogy imádom a történelmet és, hogy szeretek olvasni, írni.  Én nem játszom meg a beképzeltett azért, amiért fokozatom is lett a "hobbim"-ból, aki viszont így látja, az téved. Ha elárulom, azt azért teszem, hogy értsék, hogy van komoly tanulás és ismeret a háttérben. Nem a levegőnek beszélek annak ellenére, hogy gyakran elviccelem a dolgot. Mivel imádom a hobbimat, ezért szeretem megosztani másokkal. Ugyanis olvasni jó dolog. 

Kati néni (... - még a Lónyay utcai Református gimnáziumból) egy osztályfőnöki órán azt mondta nekünk, hogy a könyv az ember legjobb barátja. Hát nem tudom. 

Én egy könyvnek hiába ajándékozok egy Hello Kitty-s fémdobozt, nem értékeli majd úgy, mint egy vér-hús személy. A Hello Kitty-s doboznak szimbolikája van. Kati néninek nincs.

(egy embernek aligha lehet szimbolikája...)

Olvasok én mindenfélét és nagyon jól tudom, hogy bizonyos olvasmányaim nem szólhatnak a nagy közönségnek (ilyenek pl. a történetírásról szóló tanulmányok), hanem kizárólag az ilyen irodalmi perverz alakoknak íródnak, mint amilyen magam is vagyok. No de, a perverz alakoknak is van rendszerük. 

Én, például, nagyon szeretem kategóriára bontani az olvasmányaimat. A nyár slágere Benedek Szabolcs trilógiája volt (A Vérgróf, A Vérgrófnő és A Vértanú). Az író egyszerűen zseniális!

A harmadik kötetben olvastam a következő aranyszólást :

ISBN: 9789633100868

Egy szerb mondás szerint - Sándorkától hallottam - a szerelem az egyik dolog, aminek nem lehet parancsolni. (A másik a szarás, ám ez most nem tartozik ide.)

(160.o.)

Úgy hiszem, hogy a maga nyers egszerűségében az állitás nagyonis helytálló... - és mulatságos! Na most, aki olvas, az ilyen kis aranyköpésekkel is gazdagodik, és alapvetően a látóköre kiszélesedik (az utóbbit nem egyenesen következtetem le a fent idézett szövegből). Tehát Kati néninek úgy igaza volt, hogy egy könyv lehet egy nagyon jó társ. 

Nem rejtem véka alá, hogy sok időt töltök egyedül. Erre a könyv és a tanulás (no meg az új Canon 600-am) kíváló időtöltésre kínál teret.

De ettől még nem tekintem őket barátnak.

Megfigyeltem azt Bejrútban, hogy az emberek nem olvasnak. Újságot még csak-csak látok ritka kezekben, de könyvet nem. A jó dolog az ebben, hogy kedvemre válogathatok a könyvesboltokban és az újságosnál, senki nem zavar meg. A szomorú oldala viszont az, hogy ez meg is látszik a társadalmon. 

Jó múltkorában elmentem J. baratnőmmel csevegni és megláttam a kávéházban a főbérlőm egyik könyvét (néhai újságíró, több kötetben írta meg a libanoni polgárhaború történetet, képekkel csatolva - elég borzalmas). Mondanom nem kell, hogy J. a könyvet nem ismerte, ahogy a tulajdonos sem, csak "megvette" és kirakta dísznek. Olvasni egyikük sem olvasta.

Azt az esetet juttatta ez most eszembe, amikor megkérdezték tőlem, hogy milyen végzettségem van és szószerint sajnálkozó tekintettel meredtek rám, amikor megtudták, hogy bölcsész vagyok.

- Mit tanultál?

- Irodalmat és történelmet.

- (...) Értem..., szegénykém... Nem voltál elég jó tanuló ahhoz, hogy orvosnak menj, mi?

Öööö..., nem egészen. 

Nem akartam orovosira menni. Én katonai pályára készültem (volna, ha nem lett volna a matematika a felvételi tantárgyak közt), ám a bölcsészetet tudatosan választottam. És ezt itt nem értik. Ugyanis, aki történelmet és/vagy irodalmat tanul, az "butának" számít. Hát szeretném, ha olyan buták lennének az itteni bölcsészek, mint a mieink otthon! 

Idáig két könyvtárban jártam. Az egyik a francia intézeti (ahol csupán kóvályogtak az emberek és leginkább a netet böngészték és nem a könyvtári katalógust), míg a másik egy apró kis könyvtár itt, Ashrafieh-ben (a könyvtároson és rajtam kívül egy, azaz egy darab ember volt). Nincs mit tagadni : nem egy nagy olvasónemzet.

Már van bennem két reggeli kávé (mojito helyett) és úgy hiszem, hogy elérkezett az a pillanat, amikor felmérem az audienciám tűrőképességét.

(...)

Zárószóként, hadd javasoljam mindenkinek a kis nyári olvasmányomat - nem bánjátok meg! Én most elillanok Al Hamraba, az arab Váci street-re egy kis kalandtúrára az albán szomszédasszony barátosnémmal! (na! erre most idekuksoltatok, mi? Majd őróla is írok, ugyanis kiválóan fest és... főz! Panamában élt idáig, ahol főzőtanfolyamokat vezetett!).

A suivre...

azaz Folyt. köv. ;)