Nekem még mindig sikerül elképednem az emberi bunkóságon.
*
(akinek feltűnt: igen, találtam egy újabb magyar online billentyűzetet, aminek ráadásul igen találó a neve: get2home, azaz: hazatérni).
*
A következő dolog történt: pénteken elmentem kávézni a közeli starbucks-ba két "expat" feleséggel. Ez már amolyan kényszerszokás is: mindig a starbucks a választott "ismerkedős" hely, és amennyiben szimpatizáltunk egymással, akkor utána már kevésbé amerikai helyre is el lehet menni (mert rájöttem arra, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy inkább a helyi kis kávézókat részesítem előnyben).
Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem volt egy kellemes délelőtt, de akkoris valótlant állítanék, hogyha azt írnám, hogy epekedek egy hasonló alkalomért. Alapvetően mindig ugyanazok a kezdeti kérdések: hol dolgozik a férjed, hány gyereked van és hova valósi vagy ? Az első kérdéshez érdemes hozzátenni (valahogy okosan belefűzve a társalgáshoz), hogy voltaképpen nemrég még dolgoztam. Most itt valahogy nehéz munkát találni, de lefoglalom magam másképp, pl. az írással és az arab nyelvtanulással, amíg nem találok egy állást.
Erre a típusú kérdez-felelekre két lehetséges beszélőtársra lehet lelni:
a, az egyik, aki hasonló cipőben jár ; azaz szeretné állást találni
b, az aki már évek óta háztartásbeli és ez neki megfelel (jelzem, ebben semmi elítélendő nincsen, csak mások az igények).
Arra a kérdésre, hogy van-e gyerekem szintén két válasz lehetséges:
a, van
b, nincs
Úgy hiszem, hogy amennyiben ˝b˝ a megadott válasz, akkor érdemes megfontolni a tapintatos folytatást: vagy másra terelni a szót, vagy elbagatelizálni a dolgot, mint pl. egy ˝majd lesz˝-szel (bár ekkor még mit sem tudjuk, hogy az illető akar-e vagy sem), vagy valami humorossal. Esetleg még a hallgatás is egy lehetséges megoldás.
Így történt az, hogy én sajnos olyan beszélgetőtársra leltem a témában, aki nemhogy tapintatos nem volt, de véleményem szerint egyenesen bunkó. Megkérdezte, hogy hány éves vagyok (nem vagyok rest bevallani: még mindig 33), mire közölte, hogy hiába hiszem magamat még fiatalnak, már nem vagyok az. Lehet, hogy gondolkodásban az vagyok (és ezt nem dícséretnek szánta), de a ráncaim elárulnak.
És itt a harmadik társunk köpni-nyelni nem tudott. Rápillantottam és láttam, hogy lesi a reakciómat.
Szerencsémre (vagy legnagyobb balgaságomra) rengeteg bunkóval hozott össze az élet. Bunkó, irigy, rosszindulatú parvenü senkiházikkal. Nem mondom, hogy ez a nő viszi a pálmát, mert nem. Lehet, hogy ő nem érezte bunkóságnak ezt a fajta viselkedést, merthogy az ő kultúrájában ez a tipusú ˝tanács˝ elfogadott. Vagy talán náluk ez nem veszi ki magát rossz néven, hogyha egy teljesen idegen ossza az észt egy nála nyolc évvel fiatalabbnak az élet nagy dolgairól...
Nem tudom.
Mindenestre én úgy döntöttem, hogy elengedem a fülem mellett, mert egyrészt már nagyon unom a témát, másrészt meg ő fizette a kávémat.
Megtudtam azt is, hogy igen magas beosztású a férje egy non-profit cégnél és, hogy van egy 18 éves lánya, meg egy kutyája. Azt is elárulta, hogy 20 éven át dolgozott és úgy gondolja, hogy megengedheti magának azt, hogy soha többé ne kelljen neki, mert ennyi elég is volt. Továbbá még azután érdeklődött, hogy nekünk milyen házicselédünk van? És miként szereztük?
No itt koppantunk egyet, mert se nekem nincs, sem a másik hölgynek (V.), aki nem mellesleg roppant szimpatikus.
Ugyanis (és ezt már egészen mulatságosnak tartottam), mivel van kutyája - akit napjában kétszer le kell vinni sétálni - nem tudja ˝úgy˝ ellátni a háztartást. Hát nem is tudom..., nekem három kutyám volt és két macskám (sajnos már csak két kutyu és egy derék kandúrom maradt). És még dolgoztam is mindemellett.
Reggel-este megsétáltattam a kutyákat (igen, volt, hogy reggel ötkor keltem emiatt), a macskák kaptak reggelit és vacsorát, a kutyák reggel egy kevés szárazat és este vacsorát... sőt! még gondoskodtam a friss vízről is, reggel és este.
Igaz, hogy háromhetente jött hozzánk Icuka, Édesanyám barátnéja és ő segített a takarításban. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nehéz volt, lévén a szüleimmel éltünk együtt: ők rengeteget segítettek. De úgy hiszem, hogy ők is egyetértenének abban, hogy igenis nagyon felelősségteljesen láttam el az állataimat, akik nem mellesleg rettenetesen hiányoznak. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rájuk és nem érezném azt, hogy egy darabot téptek ki a szívemből amiatt, hogy nem lehetek velük. De tudom, hogy jobb nekik otthon és, hogy a szüleim nagyonis a gondját viselik.
Szó, ami szó: nincs Beirutban állatkám és cselédem sem. Óriás lakásban lakunk, amit én takarítok, mindennap főzök, bevásárlok, vasalok... és még rengeteg luxusra is jut időm, mint amilyen a sportolás, a tanulás és az olvasás.
Vagy pont amiatt, hogy megtartsam a "helyes" egyensúlyt (azaz több luxust), kellene, hogy felfogadjak valakit? Aligha...
Megértem azt, hogy igenis elkel a segítség, ha van gyerek a családban. Látom, hogy B. barátomnak mennyire nehéz volt a két éves kisfia mellett a két ikerrel foglalkozni. Mit nehéz? Képtelenség volt! No, oda kellett a segítség. Na, de nekem?? Nem beszélve arról, hogy sosem tudnék úgy élni, hogy egy idegen emberrel élek egy lakásban.
Közel egyórás beszélgetés után, ideje volt hazamenni. Nem keresem feltétlenül a hölgy újboli társaságát, ugyanakkor meg nem futok el majd, ha meglátom. Egy világ választ el bennünket, de Beirut, és az abban élő ˝expat˝ feleségek egy igen kicsi világ. Egészen biztosan kereszteződnek majd még bolygóink pályája. Nem kívánok belőle ütközést.
Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem volt egy kellemes délelőtt, de akkoris valótlant állítanék, hogyha azt írnám, hogy epekedek egy hasonló alkalomért. Alapvetően mindig ugyanazok a kezdeti kérdések: hol dolgozik a férjed, hány gyereked van és hova valósi vagy ? Az első kérdéshez érdemes hozzátenni (valahogy okosan belefűzve a társalgáshoz), hogy voltaképpen nemrég még dolgoztam. Most itt valahogy nehéz munkát találni, de lefoglalom magam másképp, pl. az írással és az arab nyelvtanulással, amíg nem találok egy állást.
Erre a típusú kérdez-felelekre két lehetséges beszélőtársra lehet lelni:
a, az egyik, aki hasonló cipőben jár ; azaz szeretné állást találni
b, az aki már évek óta háztartásbeli és ez neki megfelel (jelzem, ebben semmi elítélendő nincsen, csak mások az igények).
Arra a kérdésre, hogy van-e gyerekem szintén két válasz lehetséges:
a, van
b, nincs
Úgy hiszem, hogy amennyiben ˝b˝ a megadott válasz, akkor érdemes megfontolni a tapintatos folytatást: vagy másra terelni a szót, vagy elbagatelizálni a dolgot, mint pl. egy ˝majd lesz˝-szel (bár ekkor még mit sem tudjuk, hogy az illető akar-e vagy sem), vagy valami humorossal. Esetleg még a hallgatás is egy lehetséges megoldás.
Így történt az, hogy én sajnos olyan beszélgetőtársra leltem a témában, aki nemhogy tapintatos nem volt, de véleményem szerint egyenesen bunkó. Megkérdezte, hogy hány éves vagyok (nem vagyok rest bevallani: még mindig 33), mire közölte, hogy hiába hiszem magamat még fiatalnak, már nem vagyok az. Lehet, hogy gondolkodásban az vagyok (és ezt nem dícséretnek szánta), de a ráncaim elárulnak.
És itt a harmadik társunk köpni-nyelni nem tudott. Rápillantottam és láttam, hogy lesi a reakciómat.
Szerencsémre (vagy legnagyobb balgaságomra) rengeteg bunkóval hozott össze az élet. Bunkó, irigy, rosszindulatú parvenü senkiházikkal. Nem mondom, hogy ez a nő viszi a pálmát, mert nem. Lehet, hogy ő nem érezte bunkóságnak ezt a fajta viselkedést, merthogy az ő kultúrájában ez a tipusú ˝tanács˝ elfogadott. Vagy talán náluk ez nem veszi ki magát rossz néven, hogyha egy teljesen idegen ossza az észt egy nála nyolc évvel fiatalabbnak az élet nagy dolgairól...
Nem tudom.
Mindenestre én úgy döntöttem, hogy elengedem a fülem mellett, mert egyrészt már nagyon unom a témát, másrészt meg ő fizette a kávémat.
Megtudtam azt is, hogy igen magas beosztású a férje egy non-profit cégnél és, hogy van egy 18 éves lánya, meg egy kutyája. Azt is elárulta, hogy 20 éven át dolgozott és úgy gondolja, hogy megengedheti magának azt, hogy soha többé ne kelljen neki, mert ennyi elég is volt. Továbbá még azután érdeklődött, hogy nekünk milyen házicselédünk van? És miként szereztük?
No itt koppantunk egyet, mert se nekem nincs, sem a másik hölgynek (V.), aki nem mellesleg roppant szimpatikus.
Ugyanis (és ezt már egészen mulatságosnak tartottam), mivel van kutyája - akit napjában kétszer le kell vinni sétálni - nem tudja ˝úgy˝ ellátni a háztartást. Hát nem is tudom..., nekem három kutyám volt és két macskám (sajnos már csak két kutyu és egy derék kandúrom maradt). És még dolgoztam is mindemellett.
Reggel-este megsétáltattam a kutyákat (igen, volt, hogy reggel ötkor keltem emiatt), a macskák kaptak reggelit és vacsorát, a kutyák reggel egy kevés szárazat és este vacsorát... sőt! még gondoskodtam a friss vízről is, reggel és este.
Igaz, hogy háromhetente jött hozzánk Icuka, Édesanyám barátnéja és ő segített a takarításban. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nehéz volt, lévén a szüleimmel éltünk együtt: ők rengeteget segítettek. De úgy hiszem, hogy ők is egyetértenének abban, hogy igenis nagyon felelősségteljesen láttam el az állataimat, akik nem mellesleg rettenetesen hiányoznak. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rájuk és nem érezném azt, hogy egy darabot téptek ki a szívemből amiatt, hogy nem lehetek velük. De tudom, hogy jobb nekik otthon és, hogy a szüleim nagyonis a gondját viselik.
Szó, ami szó: nincs Beirutban állatkám és cselédem sem. Óriás lakásban lakunk, amit én takarítok, mindennap főzök, bevásárlok, vasalok... és még rengeteg luxusra is jut időm, mint amilyen a sportolás, a tanulás és az olvasás.
Vagy pont amiatt, hogy megtartsam a "helyes" egyensúlyt (azaz több luxust), kellene, hogy felfogadjak valakit? Aligha...
Megértem azt, hogy igenis elkel a segítség, ha van gyerek a családban. Látom, hogy B. barátomnak mennyire nehéz volt a két éves kisfia mellett a két ikerrel foglalkozni. Mit nehéz? Képtelenség volt! No, oda kellett a segítség. Na, de nekem?? Nem beszélve arról, hogy sosem tudnék úgy élni, hogy egy idegen emberrel élek egy lakásban.
Közel egyórás beszélgetés után, ideje volt hazamenni. Nem keresem feltétlenül a hölgy újboli társaságát, ugyanakkor meg nem futok el majd, ha meglátom. Egy világ választ el bennünket, de Beirut, és az abban élő ˝expat˝ feleségek egy igen kicsi világ. Egészen biztosan kereszteződnek majd még bolygóink pályája. Nem kívánok belőle ütközést.
No comments:
Post a Comment